„Van egy anyja!”

Akkor pár hete születhetett a kislánya, azóta nem is jött le játszani, ez volt az első alkalom, el is késett. Nagyon kíváncsi voltam mi lehet vele, velük, de visszafogtam magam és a labdára, a lábamra és a kapura összpontosítottam, gondolván majd utána megbeszéljük.

Az én elsőm 1-2 éves lehetett, nyakig benne voltunk a „mit hogyan csináljunk, hogy a legjobb legyen”-ben, és szerettem azt gondolni magamról, hogy amennyire csak lehet, kiveszem belőle a részem.
Kifejezetten szerény, visszafogott srác volt, ha nem is halkszavú, de semmiképpen sem hangos. Hordta a jegygyűrűjét is. Lejárt a kilencven perc, mentünk öltözni, én meg direkt mellé tettem a cuccom, és rögtön kérdeztem is valamit, már nem is emlékszem mit, de arról szólt, hogy ő mit tesz hozzá, talán az altatáshoz, nem is tudom. Csak csapattársak voltunk, barátok nem, de pont ezért cimbizni akartam, mint friss apa a friss apával, úgyis évek óta együtt játszunk, ha rendszertelenül is. Így utólag visszagondolva, ha nagyon kritikus akarnék lenni magamhoz (de miért is?), akkor talán kicsit számonkérően hangozhatott a kérdés, de ennél több árnyékomat, hibámat nem tudok felfedezni ebben.

A reakciója leforrázott. „Van egy anyja!”-kiáltott fel lángoló tekintettel, kevélyen magasrahúzott orral, a rossz-féle büszkeséggel, ahogyan még sosem láttam. Micsoda harag, keménység, villogó szemek! A lágyság, amivel a gyerekeimről beszélni szeretek megdermedt bennem, mintha azonnal szilárduló, vastag ólommal öntötték volna le. Azonnal megértettem, ezen az ajtón inkább nem kopogtatok tovább, mert itt nem szeretet van, belőle ez az egész valami teljesen mást hozott ki.

Sokáig nem hagyott nyugodni az eset, biztos az ő apja is pontosan ezt a mondatot hajtogatta, amikor valaki számonkérte, hogy miért nem végez többet a gyerekek körül – húztam elő a családdinamika-kártyát, és esélyes: nem is tévedtem nagyot. De megnyugtató magyarázatnak ez most kevés volt. A fordulatot az hozta – jóval később, amikor a történet már régóta a megoldásra váró ügyek mappájába lapult – amikor kis segítséggel a patriarchátus témájára találtam.

 
Vagyis ahogyan a férfiak használják a nőket. Az apák az anyákat. A bennem élő állhatatos feminista, és a hatalmi struktúrák már számos fokozatát megjárt férfi párosa hamar felismerte, hogy mi mindent tesznek (teszünk) a férfiak a nőkkel, ami nem jó nekik.

Miért? Mert megtehetjük. Egész egyszerűen csak ezért. Erősebbek vagyunk: több centi és kiló, nagyobb izomtömeg, erősebb csontok, küzdelemre kifejlesztett fizikum. A mindannyiunkban élő ösztönlény, aki ha kell „megküzd vagy elfut” – ahogy ez annyiszor elhangzik mostanában – első pillantásra felméri a másikban, hogy ki lehet az erősebb, márpedig egy férfi-nő leosztásban elég valószínű a válasz. Úgyhogy most hadd általánosítsak, ahogy mindvégig teszem: részben azért végeznek több munkát az anyák a gyerekek körül, mert a férfi szava erősebb. Ahogy mindene erősebb, úgy lesz inkább igaza is. Egy férfi, ha tényleg felemeli a hangját, az egyszerűen mélyebb, hangosabb, félelmetesebb és fenyegetőbb, mint egy nőé. Úgyhogy a nő, az anya, összehúzza magát, és megcsinálja helyette is.

És most képzeld el: hány százezer nemzedék és hány milliárd emberpár nevelte a gyerekeit ugyanebben a leosztásban. Micsoda erős minta, mi kell hozzá, hogy szembe merjenek menni ezzel (velünk) az anyák! És ha meg is teszik, egy – mondjuk úgy – már az erősebb nemmel negatív tapasztalatokat is szerzett nő hogyan reagál, ha a férfi kicsit erősebben rámordul!?
Kultúránk egyik alapeleme, hogy az anya többet tesz, és persze ki nem érti, hogy a szülés miatt, a szoptatás miatt erősebb köztük a kapcsolat és az egymásra utaltság, de akkor pont ezért kellene rájátszani a másik oldalra, nem?

Igen, van, amit nem lehet átvenni, de igenis van, amit át lehet!

Van egy anyja, de nem csak anyja van! Van egy apja is!

Vagy NEM?

Gárdonyi Zsolt gondolatai | APA-kör

További írásaim apaság, szülőség témában: Miért nem kellünk?
Te bírnád, Apukám?
Anita a „feminizmusról”: A feminin individuális hatóerőért

Mi az EXIT?