Elrejtőzés mint igény

Az emberi lénynek – mely eredendően zsákmány is – szüksége van arra, hogy elrejtőzzön. Elbújjon, be egy barlangba vagy fel a fára, be a bokrok sűrűjébe, csak ne látsszon. Ettől a zsigeri igénytől fosztjuk meg őt, magunkat azzal, hogy egyre inkább szem előtt vagyunk. A térfigyelő kamerák – melyek a biztonságunkat is szolgálják – ragadozó szemek, amik pislantás nélkül regisztrálják minden léptünket.

Természetfilmben látni hasonlót, amikor az egérke picit óvatlanabb a kelleténél, és a felvétel felváltva mutatja őt és feszülten várakozó vadmacskát. Mi már tudjuk, hogy neki vége, ő még nem tudja.

De hiába nincs mindenhol kamera az utcákon, már tudjuk, hogy lehet, és ez elég. Magamon érzem a ragadozó szemét – hiába tudom, hogy nem ragadhat el – mégis megváltoztatja a viselkedésem. Jó leszek. De legalábbis jobban igyekszem betartani a  szabályokat. Fegyelmezem magam.

Ugyanezt az ideát támogatjuk azzal, ha magunk is kamerát vásárolunk, például, hogy lássuk mi történik a szobákban, amikor nem vagyunk otthon. Nagyon kényelmes, a telefonomon láthatom. Azt is megnézhetem, hogy mit csinál éppen a kamasz gyerek, amikor nem vagyok otthon. Puszta kíváncsiságból, persze, nem kontrollálni akarom, vagy kilesni a dolgait.

Amikor látnak, láthatnak, lesnek, leshetnek – nem számít, hogy történik-e, elég, ha megtanultam, hogy történhet – az meztelenné tesz. Azt a részemet mutatja, ami csak rám tartozik. A szégyenlősség, szemérmesség természetes igényünk. Nem mindenkire tartozik belőlem minden. Van, ami senki másra, és van, ami egyetlen emberre még.

Ha nincs mese, tudom, hogy lehetek éppen meztelen, mert ott lapulhat egy pici gömb valahol, ami felvételt készít rólam, akkor nem bújhatok el. Mit csinál ez velem?

Hogyan van egy ember egy terápiás folyamatban, amikor azt kell ismét átélnie – immár szabadon, tehát megengedheti az érzései teljes skáláját – hogy például megleste valaki hat évesen, amikor zuhanyzott? Például pusztítóan dühös, és ha minden jó mederben halad, akkor fennhangon kurvaanyázik. A terapeutája pedig együttérzően bólogat és helyesli, bátorítja, biztatja, mert tudja, hogy igaza van. Mert annak a kislánynak vagy kisfiúnak a szemérme nem tartozott arra a másik emberre.

Mit csinál egy emberrel, ha úgy nő föl, hogy bármikor láthatják, tudhatják, hogy hol van, mit csinál, kivel van? Mert anya csak a biztonság kedvéért ráír. Vagy apa egy gyors videóhívást kezdeményez, hogy elmondja, hogy kaja a hűtőben, és hogy vagy kicsim?

Megfogtuk a telefont és nem engedjük el. Ha nincs zsebünk, a kezünkben visszük, nem számít, hogy lefoglalja. Ha nincs kamera az utcán, mi magunk vesszük fel magunkat. Ez már tanult: annak a következménye, hogy tudom, hogy láthatnak, és nem ellenállok ennek, hanem megyek vele. Nem jó felé. Már feladtam, hogy elbújjak.

Érzitek, hogy mennyire természetellenes ez, örökké látszani? Hol vannak így a határok?

Vajon mit tesz velünk, hogy látnak? Mennyi dühöt táraz be bennem? Minél erősebb a kontroll (külső és belső), annál nagyobb a szabadságvágy. Ami időnként áttöri a falakat.

Merni kell látszani, és merni kell elrejtőzni is. Elbújni, egyedül, oda, ahová nem tudnak utánam jönni. Ahová nem viszek semmit, amin keresztül elérhet a külvilág. Ahol nem számít a formám, nem látszik, hogy van-e a mosoly az arcomon. Ahol mindegy, hogy pecsétes a ruhám, kócos a hajam vagy rossz a leheletem. Ahol minden magánügy. Ahol nem ítélhet meg még az sem, aki szeret. Ahol csönd van, vagyis én sem érzékelem a külvilágból azt, amit most nem szeretnék. Ahol magam vagyok. Nem jobban vagy rosszabbul, mint amikor engedem láttatni magam, hanem rejtetten. Barlangban, bokrok sűrűjében, fák tetején, félhomályban.

Gárdonyi Zsolt gondolatai

Következő cikkének témája: Elengedés

Szakmai cikkek: Nárcizmus a spiritualitásban

A cikk alkotójának második könyve az EXIT. A mű keményfedeles, terjedelme 289 oldal.
Csak online kapható, itt a weboldalon. Olvass róla AJÁNLÁSOKAT!

A szerző első műve a 2013-as sikerkönyv: a Megértés Táblázata, A magyarázat