Kedves Férfitársaim!

Miért nem kellünk? Nagyjából 12 éve tették fel nekem először a kérdést – akkoriban kezdtünk el önismereti előadásokat, beszélgetéseket tartani – hogy hol vannak a férfiak? Nők kérdezték.

Körülnéztem a teremben, és tudtam, hogy megint igazuk van. A közönség 80%-a nő volt. Nem számított, hogy az alkalom miről szólt: érzelmi tudatosság? családdinamika? párkapcsolat? Ötből átlag egy férfi ült ott.

Nekem ez nem volt újdonság, addigra már hosszú évek óta jártam magánemberként én is tanulni, és ugyanezt láttam: döntően hölgyek foglalták a székeket. (Kivéve az előadók/vezetők arányát – de erről majd máskor.)

A tudatosodásban a nők mennek elöl, ezért – válaszoltuk általában. És igazunk is volt, és tetszett is, hogy nem a szokásos a leosztás, miszerint majd a férfiak jól kijárják, és aztán élére állnak egy újabb hullámnak, ahogy a mindennapi életben az lenni szokott, évezredek óta. A jelenlévő férfitársaimmal pedig láthatatlanul kihúztuk magunkat, mert tudtuk, hogy most tényleg van mire, nem csak udvariasságból engedtük előre a hölgyeket, hanem a tényleges elsőbbségük jogán. Ugyanis Ők Többet tettek bele a tudatosodás nagy áramlatába, mint mi. Összehasonlíthatatlanul többet.

És ezzel nagyjából párhuzamosan indult a szingli-hullám is, miszerint egy nőnek nem feltétlenül kell társ, férfi, férj, család, hanem jó neki egyedül is. Ezeket a nőket először bolondnak, aszexuálisnak, frigidnek cimkézték (–tük, mi férfiak, és nem ilyen finoman), és zúzták (-tuk) őket minden létező platformon. A régi módi: lázadókat ki kell végezni, mielőtt minden és mindenki lángra kap. Mostanra odáig „fajult” a dolog, hogy a nők nem kis része inkább lemond a gyermekvállalásról, csak ne kelljen összeláncolnia magát egy férfival.

De miért? Ennyire gázok vagyunk?

Szinte lehetetlen tárgyilagosan összehasolítani egy férfit és egy nőt, de azért… (és mindenkitől elnézést az általánosításokért, de most egy társadalmi kérdésről beszélünk, ahol ez elkerülhetetlen.)

Milyen elvárások vannak egy nő testét illetően, ha nőies, esetleg kívánatos szeretne lenni? Általános ápoltság; hajfestés; karcsúság (szülés után is), és már a sima karcsú sem elég, legyen sportos is. Férfiak: örvendetes, ha sportos, de egy kis pocakot senki nem ró fel. (És milyen érdekes, hogy az „apatest” kifejezés is előbb terjedt el, mint az „anyatest”, pedig az utóbbi az indokoltabb.)

Keressen a nő is pénzt, (de lehetőleg ne többet, mint a férfi). A házimunka nagyobb részét ők csinálják. A gyereknevelésből és az azzal járó kemény érzelmi terhelésből jóval többet visznek. Nem beszélve az elképesztő testi kizsákmányoltságról, ami egy gyerek „létrehozásával” és táplálásával jár. Válás esetén (ami valószínűbb, hogy lesz, mint hogy nem lesz) minden rajtuk marad, a privát életüket egy-két évtizedig elfelejhetik. Mindeközben a férfi lehetőleg álljon helyt a munkahelyén és keressen elég pénzt, házimunka és gyereknevelés pluszpontért.

És most azt mondja rengeteg nő (és a java valószínűleg még csak kezdődik), hogy köszi, akkor inkább nem. Nem éri meg. Vagy majd ha talál egy olyan férfit, akivel érdemes, és nem csak azért, mert ketyeg az óra. Egy olyan férfival talán, aki szerint az önismeret nem felesleges lelkizés, hanem akarja, elkerülhetetlennek tartja. Mert a nőknek többé nincs kedvük a párkapcsolatból természetes módon fakadó feszültségek nagy részét viselni, terápiába járni azért, mert ők a szívükön viselik, ők viselik a szívükön a problémákat. És még bírni is a továbbra is meglévő ítélkezés-cimkét, hogy kiknek van szüksége külső segítségre… kimondva-kimondatlanul az van problémásnak tekintve, aki meglátja és megoldani igyekszik a problémát. Inkább nem kellene érzékenykedni, nem igaz?…

Srácok! Férfiak! Apák és reménybeli apák!

Az élet annyival több, mint aminek hisszük! Tudom, hogy nem vagytok sem alávalók, sem megúszósok, és amúgy is rommá vagytok terhelve. Férfi vagyok, férj és apa, pontosan tudom. De iszonyúan le vagyunk maradva! Évtizedekkel, értitek? Már tegnap is késő lett volna belekezdeni! És ezt nem én mondom, hanem csak olvasom a helyzetből, miszerint már sokak szerint jobb férfi nélkül, mint férfival, és hiába is lenne jó azt gondolni, de ezt nem megátalkodott férfigyűlölő feministák mondják, hanem hosszú évek alatt több párkapcsolatot végigcsinált, felnőtt, érett, harmincas nők! Hogy már nem bármi áron kellünk, hanem csak ha tényleg odatesszük magunkat. Ők akarnák, ők szeretnék, ők drukkolnak nekünk, de egyre kevésbé hajlandóak áthidalni a távolságot, ami azért is jött létre, mert mi inkább nem kísértük el őket az önismereti előadásokra (vagy csak gyanakvóan és félszívvel), vagy videókat néztünk, amíg ők blogokat olvastak, figyeltek, tanultak, fejlődtek, átláttak, beszélgettek egymással. Mi csak élni akartuk az életet, a naposabbik felét. Persze, ezt így konkrétan egyikünk sem látná be, akkor mondjuk inkább úgy, hogy a nehéz és fárasztó pénzkeresés vagy napi munka mögött – be kell látni lassan – masszív komfortzóna is van, ahhoz képest, amit a nők csinálnak otthon. Nem, nem könnyű eljárni dolgozni, de a rutin rengeteget segít, és ahhoz képest otthon maradni egy beteg gyerekkel, na az szerintem sokkal nehezebb.

Persze lehetünk mi is szinglik, lehet egyedül élni, nő nélkül, család nélkül, tényleg lehet, és lehet, hogy valakinek ez való, és legyen neki ez a jobb, a működőképesebb, legyen. De a másik út, a páros, a családos, az megváltozott. Nem az, amiben mi felnőttünk. A nők növekvő arányban akarják máshogy, és nem fogjuk tudni megállítani őket, mert ami vezeti őket, az erősebb nálunk. Nem baj! Az önismeret jó nekünk! Nekünk is jó! Húsz évvel a hátam mögött higgyétek el, ismerem az árnyékait is, de összességében tudom, hogy így jobb az élet – nekem biztosan. Ja, és a társamnak és a családomnak is. Gyertek, már rengetegen vagyunk, egy egyenlőbb világot építünk, ami nekünk is jobb, mert igazságosabb. Ne a kedvemért, nem vagyok én senki, hogy megmondjam, ki hogyan éljen. A párotokért, a jövendőbelitekért, hogy érdemes legyen belétek fektetni, hogy nyíltabb tekintettel tudjatok igent mondani a kérdésre, hogy „minden körülmények közt?”.

A gyerekekért, akiket nem hagy el az apjuk, inkább még erősebben az anyjuk mellé áll, ha szükség van rá.

A nőkért, akiknek nem kell majd elválniuk, mert „végső soron” sem lenne jobb nekik a férfi, a gyerekeik apja nélkül.

Magatokért, hogy ne kelljen térdre esni a páros úton, és évek alatt feltápászkodni, valaki más mellé. Az igazi férfibüszkeségért. Az áldozatos apaságért. A nőkért, akik évtizedekkel ezelőtt elindultak, helyettünk is.

Gyertek! Nem könnyebb, de igazibb; nem érzelgősség, bátorság; nem alárendelődés, hanem gerincesség. EZ A Gerinc!

Gárdonyi Zsolt gondolatai