Részletek az EXIT 11. fejezetéből
„Ezt soha nem fogja az élet kiírni a szemünk elé nagy piros kérdőjelekkel! A próba része: a próba felismerése! Ismerd fel, hogy most épp arra készülsz válaszolni, hogy van-e benned elég szeretet.”
EXIT, 32. oldal
„Először felemel az elgondolás, az “Ügy”, ami nálam nagyobb. Összekapcsol a transzcendenciával. Lehet, hogy már van hitem, és egy közös ügy – egy idea, eszmény – emberibb szintre hozza, tevékenykedni tudok valamiért, ami megfogalmazható és cselekvést kíván. Megyek és veszem a zászlómat. Lehet, hogy nincs hitem, és felráz az, ahogyan képes vagyok valami nagyobbnak odaadni magam, s látom, hogy körülöttem mások is így tesznek. Az elrejtőzés valami nagyobban: mindannyiunk archetipikus vágya. Hátam mögött egy üggyel: akkor is kiállok, ha egyébként nem tenném. Kiállok valamiért. Feloldódom benne. Elfeledkezem magamról…
Elfeledkeztem magamról. Fogalmam sincs már, milyen érzés volt, ami izzott bennem, hogy odaadhassam magam, másokkal együtt, valami fontosnak. Hol volt az az érzés eredeti? Nem tudom már. Hogy milyen az az olaj a tűzre, melyből pontosan tudtam, én mit tudok hozzátenni. Csak foszlányok rémlenek. Először még próbálok szólni, hogy szerintem ez vagy az nem egészen jó az “Ügynek”… Nektek sem… nekem sem… le-önzőznek… azt mondják, pihenjek, túlterhelt vagyok… aztán nem hallják… nem hallanak, nem látszom… aztán már szólni is fáradt vagyok. Tényleg, milyen igaz. Időm sincs közbevetni, annyira lefoglalnak a kiosztott feladatok – a közösért. Lefoglalnak a jelmondatok, melyek üresek már, sőt, bántóak, noha egykor azért születtek, hogy tudjuk mihez tartani magunkat. Fölfelé. Ma már csak húznak lefelé, le az örvénybe, nem vagyok méltó, nem tudom teljesíteni… Kilógok… Talán ha keményebben dolgoznék… Aztán lassan teljesen elnémulnak a saját gondolataim. Végül az érzéseim is. Már csak egy cél van: amit az ügy akar, tőlem. Vagy a módszer. Talán már-már csupán egy ideológia. És mindig van, aki számomra ezt az aktuális “ügy”-akaratot magabiztosan tolmácsolja…
Valaki mindig van.
Közöttem… és a végtelen között.
És így kezd el hiányozni a hitem. Egyszer csak. Egy olyan hit, amelynek miliője és üzenete nem igényli, sőt nem is engedi meg senki emberfia rábólintását vagy rosszallását.
EXIT. Abban, hogy az ember kimászik a gödörből, nem a kimászás az igazán nagy lépés. Inkább az, hogy én találtam ki, hogyan szabadulhatok. Ennél a pontnál meglátom az én egyediségemet.”
EXIT, 28. oldal
„Ott rontod el, hogy szisztematikusan a nemes missziót és az aszerinti “helyes” hozzáállást választod az ember helyett.
Például megbántasz valakit, mert fontosabb a hitedre hallgatni, vagy a legújabban megismert ezospiri tanokra.
Vagy nem figyelsz oda a társadra, mert most épp a világ megmentésén dolgozol.
Vagy “bocs, most nem tudlak végighallgatni, mert épp a belső hangra figyelek”.
Vagy valaki elpanaszolja, hogy bántották, és empátia helyett közlöd vele, hogy meg kell bocsátani, mert ez a magas szintű hozzáállás.
Vagy kinézel valakit az ezoterikus társaságotokból, mert idegesítően viselkedik, és ez nem méltó a szellemiséghez.
Valaki nem érti a mesternő egyik furcsa jövendölését, s a közösség már suttogja is, hogy “magas neki”.
Vagy ahelyett, hogy megbeszélnétek, ki hogy van, inkább arról beszéltek a találkozón, hogy mit kellene tenni a közös ügy érdekében.”
EXIT, 32. oldal
„Zsolt.
Zsidó vagyok?
Magyar vagyok. Félig. Félig meg zsidó. Félig keresztény is. És felerészt buddhista. Még ugyanennyire vallástalan istenhívő.
Amikor először találkoztam velük azon az estén a magyarnyelv-klubon, nem is igazán emlékszem konkrétan miért, de már a beszélgetés első felében elmondtam, hogy félig zsidó vagyok. Csodálkoztam is rögtön magamon, hogy lehetek ennyire bátor és nyílt. Miért itt és miért éppen most? Nem ez volt az első eset, hogy ki mertem jelenteni magam, de így első találkozásra egy tizenpár fős csoport előtt, ez szokatlan volt. Persze ügyelni kellett, hogy a hangom pillanatnyi, finom remegése ne hallatszódjon. Aztán köhintettem egyet, hogy indokom legyen lenyelni a számban összegyűlt folyékony félelmet.
A mélyben tudtam, miért mondom el: benne volt a levegőben, hogy valaki zsidózni fog. Na, nem durván, csak amolyan kulturált, szalonantiszemita, összekacsintós módon. Épphogy kimondva, és szinte kimondatlanul. Már gyűltek a szokásos megelőző kifejezések. “Ők.” “A tudjuk-kik.” Nekem ez is elég volt akkoriban, hogy személyes támadás és életveszélyes fenyegetés alatt érezzem magam. Nincs mit tenni, ez számomra történelmi tapasztalat, amit élőszóban és élő félelemmel adtak át az apai nagyszüleim. Ha valaki zsidózott egy társaságban, sosem mertem kiállni és kikérni magamnak. Ha belegondoltam, hogy “na, most kellene…”, az olyan esztelenségnek tűnt, mint puszta kézzel kiállni a golyószórók elé, hogy: “Mérkőzz meg velem, ha mersz!” Nem. Lapítani kell. Csendben maradni. Észrevétlennek lenni. Levegővé válni. Ne is sejtsék rólam. Kevesen is sejtették. Mert akiről nem tudják, az nagyobb biztonságban van. És ezt diktálja a törvény, legalábbis: a túlélés törvénye. Úgyhogy általában kushadtam, és közben forrt a dühöm a megalázottságtól. Néma szégyenem. Nem könnyű, amikor az osztályban, csapatban, alkalmi társaságban bukik ki valakiből. Ilyenkor (fél)zsidóként választhattam: család vagy barátok? Ha család, kiállok és elmondom. Ezzel kockáztatom a baráti kapcsolataimat (persze milyen barátok azok, akik emiatt nem fogadnának el? De ezt akkor még nem tudtam). Ha barátok, inkább csöndben maradok. És ha nem mesélem el otthon, akkor a családdal sem kerülök konfliktusba. Persze nem haragudtak volna, ők is szenvedtek ugyanettől, nem volt rá igazi megoldásuk. De a belső konfliktus adott volt: ha meglapulok, elárulom azokat, akiktől az életet kaptam. Ha meglapulok, egy gyáva életet választok.
Mégis, mit remélhet az ember, ha konfrontálódik, ha bevallja? Bocsánatkérést? Visszakozást? Fogalmam sincs, addig nem mertem megtenni, öngyilkosságnak tartottam. Mi van, ha még mindig komolyan gondolja majd a másik, és a nézeteit fontosabbnak, mint a kapcsolatunk? Akkor én nem kellek? Mi van, ha a “valami”, a “valamilyenség” fontosabb neki, mint én, a „valaki“? A konfliktus lehetőségétől egyetlen válaszkép jelent meg mindig bennem: én összezsugorodok hangyává, a másik tátott szájú, artikulálatlanul üvöltő óriásdémonná nő, és egy mozdulatától megszűnök létezni. Vagy-vagy. Vagy elmondom magam és lezúznak – vagy lapítok, és akkor békében beszélgetnek tovább a hamis Zsolttal.”
EXIT, 41. oldal
“Ott kezdődne, hogy a kulturális összekapaszkodás – esetünkben a nyelv mélyebb és spirituálisabb dimenzióinak közös feltérképezése – mely tényleg szeretetközösségeket alkot, és gyümölcsözni képes, hogy az valóban kulturális lehessen, és ne vegyüljön bele “észrevétlenül” bármilyen szeretetellenesség, kizárás, eleve kiszórhatóság.
Tehát: az “össze” nem tartalmazhat olyat, hogy valakitől/valamitől meg “szét”, az ő eleve-sége miatt.”
EXIT, 46. oldal
Deres Anita: író, fordító, alternatív pszichológiai konzulens – közösen Gárdonyi Zsolttal
A mű keményfedeles, terjedelme 289 oldal.
Csak online kapható, itt a weboldalon.
Az EXIT a Szerzők második könyve. Olvasóink ajánlásai
A szerzők első műve a 2013-as sikerkönyv: a Megértés Táblázata, A magyarázat
FIGYELEM!
AZ EXIT-KÖNYV NEM BOTRÁNYKÖNYV, NEM TÁMADJA A HITET, SPIRITUALITÁST, EZOTÉRIÁT ÉS ANNAK SEMMILYEN FORMÁJÁT. Kizárólag a szerzők által személyesen tapasztalt félrecsúszásaira igyekszik felhívni a figyelmet.
AMIT A KÖNYVBEN A SZERZŐK „SPIRI”-NEK NEVEZNEK, AZ A FENTIEK (HIT, stb…) ÁLSPIRITUÁLIS VADHAJTÁSAI, melyek a tanítványokban súlyos érzelmi/mentális károkat okoznak. A tévedés minden út velejárója, ahogy pl. minden szülő „rossz szülő” is, de ennek mértéke fél életeket alapoz meg vagy tesz nyomorulttá.
KÖNYV EGYIK FŐ CÉLJA ÉS RENDELTETÉSE, HOGY ÉSZREVETESSE A ZSÁKUTCÁKAT, ÉS A DÖNTŐEN REJTETTEN MEGVALÓSULÓ VISSZAÉLÉSEKET. Akinek van hite, vagy úgy érzi, van valami nálunk nagyobb erő a világban, az tudja, milyen fontos alaphang ez az élethez. Az EXIT ezt nem elvenni, hanem erősíteni hivatott.
