Hiszti
Miért olyan kiakasztó a gyerekhiszti? És miért nevezzük hisztinek?
Van, amikor tényleg baja van, és van, amikor csak hisztizik. Ugye?
Akkor hiszti, ha túlzás, felfújt, túl van játszva. Műsorozik (már megint), nem igazi, mű. Apaként mondom: tényleg más, tényleg megkülönböztethető a kettő: az „igazi” az mélyebb, őszintébb, érezhetően fájdalmas; a hisztiben pedig van valami hamiskás, indokolatlan. Egy (szerintem) apróság, amire ő csak ráerősít.
A pszichológia régóta ismeri az érzelemáttétet, vagyis képesek vagyunk átérezni és átvenni egymás érzéseit. Egyfelől Küldeni azokat, rávetíteti valakire (projekció), a másik oldal, tehát a Fogadó fél pedig átveszi és azonosul az érzéssel. Hol működhetne ez intenzívebben, mint a legerősebb érzelmi kapcsolatban, a szülő-gyerek viszonyban?
Eljátszok a gondolattal: mi van, ha azt hívom hisztinek, amikor az én érzéseimet vette csak át? Mindent szivacsként szív magába, egy gyerek alapvetően befogadó, minden szempontból rá van utalva a többiekre, és közben persze tanulni szeretne, élményekre vágyik, amihez nyitottnak kell lenni, és amúgy is érzelmileg sokáig egyben van anyával-apával. Szerintem rengetegszer átveszi tőlem a fiam az érzéseimet, ezt merem állítani. És ezért tűnik műnek, ripacsnak, mert félig tényleg az! Mert nem az övé, csak befogadja, aztán nem bírja, mert nem neki való, sok, terhelő, úgyhogy kidühöngi, kisírja. Olyankor láthatóan nem eredeti, egy vacak színész, aki azt sem tudja mi a szerep, csak nagy hévvel felerősíti az érzéseit, mi felnőttek meg jól rásütjük, hogy „ne játszd meg magad”, „ne túlozd el”, légből kapottnak, akár tudatosan tettetettnek bélyegezzük!
Ahelyett, hogy a szülő (én) elgondolkodna, hogy esetleg hogyan tartozik ez énhozzám? (Az érzés, mármint, nem a gyerek J . Az utóbbi világos…)
Hiszti: ha neki hisztinek merem nevezni az érzéseit, még jobban kiborul! Szerencsére megtanítottuk neki, hogy hiszti nem létezik, ugyanis az egyenlő az érzései leérvénytelenítésével. Akkor sem létezik hiszti, ha én is kiakadok, és annak nevezem. Ha érzi, akkor neki az valóság, hiába csak átvette tőlem, ő azt nem tudja, a sajátjának éli meg. Igaza van! Ha érzi, akkor az valóság. A legkísértetiesebb az egészben az, amikor engem épp csak elkezd felkavarni valami ebben a szobában, pl. e-mailen rossz hírt kapok, mire a másikban már ki is tört a háború, valami mondvacsinált apróságon. (Túl gyakran esik meg ahhoz, hogy csak legyintsek rá, hiába tűnik spirinek, számomra valóság. Ugye. Ld. feljebb.) Tényleg mondvacsinált, ezt jól érezzük, a hiszti oka nem az, amin kipattant. Ha felnőttek is olyan bátor önátadással élnék át az érzéseiket, ahogyan egy hisztiző gyerek a miénket érzi, akkor nem lenne hiszti sem. Az ember fél odamenni a saját nehéz érzéseihez, dühéhez, szégyenéhez, ezért az azokat fölerősítő gyereket sem képes elfogadni. Pedig közel sem olyan kemény a szembesülés, mint hisszük, hogy ő a hisztijével épp az én árnyékban lévő részeimet hozta egy pillanatra napvilágra! Persze nem csak az „enyém” lehet, az övé is törvényszerűen, én megoldáskeresés közben a gyereknek is kimondom, hogy mi az én hibám a történetben, vagy hogy én hogy vagyok. Együttérzés vele, groteszk módon ilyenkor = együttérzés magammal. Hamarabb megnyugszik, sőt többször magától ki is mondta, hogy ő miben hibás. Mindketten árnyékot vállaltunk, és mi más lenne a jófajta önismeret, ha nem ez?
Szerző: Gárdonyi Zsolt, további írásai: Elengedés, és a Naplopó művészekről
A cikk alkotójának második könyve az EXIT. A mű keményfedeles, terjedelme 289 oldal.
Csak online kapható, itt a weboldalon. Olvass róla AJÁNLÁSOKAT!
A szerző első műve a 2013-as sikerkönyv: a Megértés Táblázata, A magyarázat
Az EXIT szerzőinek YouTube csatornája az egyéniség felépítéséről, és ennek akadályairól:
