Filmajánló: The Chosen
Krisztus-legendák – emberien. Gyönyörű filmet, azaz sorozatot ajánlok nektek így Advent közeledtével, a felfordult és elsötétülő világ lelkesítő, otthonos gyertyafényeként. „A kiválasztott”. “The chosen”.
A világ egyik leghíresebb történelmi alakja és mitikus figurája, s egyben a leginkább félreértett. Minden korban másképp magyarázták, a korszellemnek megfelelően – követői és tagadói, hatalmi és szolgai követei mind másképp. És itt van egy 2021-es felfogás, egy olyan modern Krisztus-ábrázolás, amely a bigottaknak talán ingatag és talán ki is dobja őket, de még nekem is határeset. Mégsem megy át ripacskodásba. Ahogy az igazán nagyszerű művészet, a „The chosen” is borotvaélen táncol a még felfogható-átélhető ábrázolás ÉS a már túlment, beleélhetetlen alakítás között. „Á, ilyet Ő biztos nem csinált…nem mondott” – felötlik, de aztán mégis kiderülök, hogy úristen, milyen eleven, és persze, hogy pont ilyen lehetett az igazi, történelmi Jézus. Hiszen mi más lenne a lényege az „emberbe jött le” 2000 éve nem szűnő erejű, archetipikus üzenetének? Naná, hogy az, hogy ugyanolyan ember volt. Mint mi. És akkor vajon miért volt ez mindeddig akkora tabu, az ábrázolásokban?
Miért ábrázolták az egyébként részemről is nagyon szeretett powell-i, Zefirelli-féle Názereti Jézust és a többi, valóban nettó remek Jézus-szerepet, távolba révedő tekintettel, mindig bibliai stílusban beszélő figuraként? Így visszanézve, hol volt egyáltalán a lényegi üzenet mindeddig, hogy lejött a mennyből, és gyarló emberből csinálta végig? Milyen jelenetek mutatták be, hogy hétköznapi ember volt? Hogyan lehetséges, hogy egyszer csak összesűrűsödött a kollektív igény egy nagyon, nagyon emberi Megváltóvá?
Gondolok itt konkrétan olyan jelenetekre e friss sorozatban, mint például amikor üdvözlésképp felkapja a
kvázi feleakkora anyját, Máriát, és megpörgeti örömében, de nem színpadias áhítattal, hanem baromira féktelenül és huncutul; vagy amikor olyan poénokat süt el a tanítványoknak, akik hirtelen fel sem fogják az egymondatos példázatát, mint pl. „ez gyors volt, mi?” – és összenevetnek. Ebben a filmben a máskor olyan nem-evilágian bemutatott Názáreti ugrálva táncol a menyegzőn, gyümit szürcsöl, feltápászkodik az ágyból, rákaffog a gyerekekre, akik az arcába bámulva ébresztik, hogy „nem hagyhattatok volna még egy kicsit aludni..?”. És mindezt úgy, hogy cseppet sem megy túl (nekem legalábbis) a hitelesség vagy az ízlés határán. Nem hatásvadászat, hanem művészet… nagyon konkrét és nagyon merész céllal.
És ami például már igazán nagy tanulság, és az én egyik mondanivalóm is minderről, hogy saját csodatételein is emberien örvendezik, kissé talán meghatottan is. Na, ez az, ami nekem már nem gyengén odaüt. És messzire is vezet.
Tudjátok, hány olyan – vállaltan keresztény vagy sem, vegyesen – spirituális mestert láttam már élőben, akit tökéletesen hidegen hagytak az élet csodái? Fordulatai? Vagy azok az eredmények, amiket mondjuk elért az ő „isteni” tudásával; a tanítványok beszámolói, hogy az adott „mester” tanításai mi mindent változtattak meg az életükben… és mi volt a „mesterek” reakciója a dicsérő visszajelzésekre? Nem egyszer hűvös bólintás, amolyan „hát persze”- ízű regisztrálás… Ez már akkor is feltűnt nekem, amikor még semmit sem tudtam az álspirituális mesterek vagy egyéb „nagytudású” tanítók háttérben húzódó szálairól. És most ez a film vissza is adja, egy-egy visszatarthatatlan jézusi nevetés 3 mp-es képkockájával – aki tényleg csodát tesz, vagy mondjuk úgy: aki tényleg valami fontosat csinált, és transzcendens segítséggel (hiszen anélkül lehetetlen, akármennyire is szeretnénk máshogy képzelni), az igen, meglepődik. Az igen, az Istennek tulajdonítja a csodát, és nem magának. Csak aki megkövesedett szívéből faragta ki saját nagyságának szobrát, csak az nem tud meglepődni, fellélegezni, csak az nem tud kacagni és meghatódni az élet vagy az ég fordulatain. Vagy az emberek köszönetén. Az persze, hogy hűvösen bólint, a mai, narcisztikus-kulturális normáknak megfelelő, ál-magabiztos, méltóságteljes, ám valójában érzéstelen, pohos álarcával.
Jézus tehát örül, amikor épp csodát tett, és nagyon is átéli. Reggel még nyújtózkodás közben az ágyában elképzeli, hogy a tegnapi segítségére vajon hogyan ünnepel ma reggel a hitét visszanyert család.
val
Ily módon a néző is közelebb kerül a csodákhoz, pszichológiailag. Mert a jóféle jelenlegi, talán mondhatjuk, hogy krisztusi korszellem előtt meghajolva, a művész úgy hozza közelebb egymáshoz az istent és az embert, hogy az isten lép egyet felénk, mégpedig emberből. Mellénk. És nem pedig nekünk kell erőnek erejével felérni hozzá. Annyi mindent lehetne még mondani róla… de az biztos, hogy a 2019-21-es „The chosen” például ezért is katartikus, mégis sodróan lebilincselő film. Jonathan Roumi-ról pedig még hallunk.
(Ne tévesszen meg a weboldal neve, kissé félrevezetett volna engem is, ha nem az történt volna, hogy megbízható ajánlással érkezik hozzám. A sorozat és a projekt közösségi adományozásból készül, jelenleg is épp készítik!) https://watch.angelstudios.com/thechosen
Deres Anita korábbi kritikája: Spencer
Más témájú írása: Introvertáltak és extrovertáltak
A cikk szerzőjének második könyve az EXIT. A mű keményfedeles, terjedelme 289 oldal.
Csak online kapható, itt a weboldalon.
Az EXIT szerzőinek YouTube csatornája az egyéniség felépítéséről, és ennek akadályairól:
