Filmajánló: Spencer

SPENCER. „Húzzunk le még egy bőrt a témáról” – ezt az egyetlen kritikát olvastam a ropogós filmről, amikor a mozi előtt állva mobillal próbáltam eldönteni, hogy kell-e ez nekem, 15 perc volt a kezdésig. Én is eléggé ezt az ízt éreztem, nem akartam megnézni. Sok Diana-hullámom volt már, ahogy öregszem, a változásaimat leképezendő rendszeresen belebotlok Lady Di legendájába, hogy újabb aspektusból éljem át és értsek meg ismét egy darabkát mindabból, amit ő képvisel az emberiség történelmi alakjainak archetípus-palettáján. Most néhány hónapja letudtam már egy ilyen szakaszt, eszem ágában sem volt megnézni a Spencert. Nem is tudtam róla, hogy van ilyen film. Igen ám, de valahogy az arcomba préselte a helyzet + az intuícióm kombója, és már ültem is a vászon előtt. Na, és azért írom ezt az ajánlót, mert nagy meglepetés ért. Megérte, de nagyon.

Miben más, mint a többi Diana-film vagy elbeszélés?

Egyrészt egy nagyon rövid epizódot mutat be, néhány napnyit, talán maximum 2 nap az egész. Nem kellett a készítőknek vesződniük a nyilvánvaló részletek kidolgozásával – ki ez, mi történt addig, stb. – így megengedhették, hogy a néző meglévő infó- és érzésanyagát alapul véve elszálljanak kicsit művészileg,

egy alternatív „mesébe”. Tudjátok, ez hasonló azokhoz az életrajzi könyvekhez, amelyekben egy-egy régi uralkodó(nő)t kvázi lecsatornáz az író vagy az írónő. Belebújik a karakterbe és belső monológok, érzések, gondolatvilág jön létre az adott hőst áthevítve, mégpedig nem akármilyen hitelességgel. Ott sem szokott az olvasó károgni, hogy „hogy képzeli, honnan tudja, hogy x és y mondat elhangzott”, vagy „x és y érzés lezajlott abban a valós történelmi személyben”. Nem, hanem isszuk a karakter lehetséges érzéseit és szavait, a múlt intim tanújaként, légy-a-falon módjára. Ily módon lehet a legendákat, a nagy figurákat újra és újra éltetni, a finoman alakuló korszellem művészeinek egyedi látásmódjával. Itt is ez történik, a Spencerben – velem legalábbis ez történt.

Már a címe is elgondolkodtató. Diana, aki nem Windsor, és nem Princess of Wales, hanem Spencer. Ez jelenti egyrészt az individuumot, világhírű körítés nélkül; de pszichológiailag és persze családdinamikailag nézve azt az „emberanyagot” is, amiből jön, amiből majd kiformálja magát – hiszen gyökereink és a belőle növő lombok nem is lehetnének messzebb egymástól. Ezt a két végletet – azaz ki volt Di a hercegnősége nélkül a múltban, ÉS hogyan szedte ki mégis a hozott, családi gyökérzet őt a mérgező környezetből, a jövőjéért (mely jövő voltaképp sohasem jött el, csupán lehetőségeinek szikráit élhette át, talán mert sohasem tudott már átlagemberré fejlődni többé..ez pedig olyan sok hírességnek okozta vesztét, többek között a britek másik ikonjának, Freddie Mercurynak is) – szóval ez a két véglet elég szépen táncol egymással a film során.

Az egyik leglenyűgözőbb szál a filmben (ez nem spoiler, a trailerben is jelen van) egy Diana számára nem vérségi, de házassága révén mégis erősen családdinamikai-misztikus szál: Anne Boleyn szellemének figyelmeztető, terelgető óvásai, hogy Dianával ne történjen meg ugyanaz, ami Anne-el (VIII.Henrik megvádolta házasságtöréssel, mai nyelven szólva narcisztikus-pszichopatikus gázlángozással áthazudva rá az ő, Henrik saját házasságtörését, és persze ezért lefejeztette).

Elég sokáig csengett a fejemben a Spencer után, amit az alkotók kiástak, hogy milyen szinten ismétli a történelem önmagát. A kérdés csak az, hogy lehetett volna-e többet tennie Dianának saját individuációjáért, hogy elkerülje a sajnálatos végzetét, illetve mennyire szorosan van köze egy jól megkomponált individuációnak komplett pszichés+transzcendens hitet átölelő+hétköznapi önmegvalósításnak) ahhoz, hogy tudjuk-e még élvezni az élet egyszerű, első látásra és az ember illúzióinak megfelelően alanyi jogon járó örömeit és szerepeit. Gondolok itt arra, mikor úgy tűnt, végleg kiszabadult, és még szerelmet is talált magának végül. Lehet, hogy a sokat próbált lélek, mikor nagy munkával „odaér”, ahol saját életéhez képest „alantasabb” és átlagosabb, mégis édesebb ízek vannak, egyszerűen már nem találja a hajtóerőt a továbbéléshez..? Mert egyvalamiben, azt hiszem, érdemes hinni: olyan nincs, hogy a transzcendens hatalom a Diana végzetéhez hasonló történetekkel az élet vagy az istenek könyörtelenségét akarja mutogatni milliárdok számára.

Ide kapcsolható, apró negatívuma a filmnek – de ez összességében egyáltalán nem rontotta nekem az élményt! – hogy lehetett volna még 3D-sebbre ábrázolni a karakterét, mert jelen korunk megengedi, a művészetben is, azaz kollektíven igényünk van már arra, hogy emberien kisebbnek, árnyékosabbnak lássuk ezeket az elérhetetlen, emberfeletti magasságokba idealizált figurákat. Embereket szeretünk látni. El tudtam volna képzelni bele (utólag persze, mint mondom, nem rontotta az átélést) pár kizökkentő pillanatot, melyek Diana ilyen-olyan árnyékát „villantják fel”, igazi jungiánus módon, és nem pedig álspiri színezgetéssel. Lásd: ahogyan ellenáll vagy az akaratosságával, vagy az összeomlásaival a kvázi (számára) narcisztikusan bántalmazó és lelketlen családi diktatúrának, azt nekem mint nézőnek ne feltétlenül úgy kelljen értelmeznem, hogy mekkora hős is volt – hanem hogy no, hát ez itt most nem sikerült neki. Itt talán rejlenek még apróbb ziccerek a jövőben, hogy egyéb katarzis lehetőségét villantsa meg majd egy mű, pl. Di Spencer kapcsán, és akkor egy erősebb, pszichológiailag átszőtt hitet és világképet táplálnak bennünk az archetipikus figurák. Mert abban, hogy mi az, amit „csinálhatott volna másképp”, individuális erő van. Mely, ha nem is veszi fel a versenyt a sorssal, de próbál hozzá felzárkózni, emberből. (Itt ajánlom szívből a Bohém Rapszódia c. filmet, melyben viszont megtalálható az említett emberi hibázás, egy istenember ikonjának emberi lángját őrizendő!)

Deres Anita következő írása: Introvertáltak és extrovertáltak

A cikk szerzőjének második könyve az EXIT. A mű keményfedeles, terjedelme 289 oldal.
Csak online kapható, itt a weboldalon.

Az EXIT szerzőinek YouTube csatornája az egyéniség felépítéséről, és ennek akadályairól: