Kiút a Járványból – EXIT

Világválság. .„Jó, de TENNI mit lehetne?” Sokan, akik tenni akarunk, tesszük fel a kérdést: de mit lehetne

tenni? Pontosan senki sem tudja, de attól még sokunknak van erős motivációja, elhivatottsága végigvinni, amit szerintünk tenni lehet egyáltalán. Nekem is van motivációm: ebbe az írásba beleírtam, amit meg tudok belőle fogalmazni. Az EXIT és a MEGÉRTÉS az. Minden más eköré rendeződik.

Levegőt és kibontakozást

Akkor még nem tudtam, de több mint egy év volt hátra az EXIT megírásából, amikor beütött a világválság. Még nem is EXIT volt a címe. Valami teljesen más volt. Az egész könyvanyag rég megvolt már, leírva is, de nem tudott kikerekedni, mert – visszanézve – hiányzott a tapasztalatom ahhoz, amivé lenni akart. Önálló akaratával, mint valószínűleg minden jó mű. Engem úgy berántott a világválság a legelejétől, pszichológiailag és szellemileg, és konkrétan is érintett lettem, szóval kifelé gravitált engem a könyvemből. Ki tud ilyenkor nyugodtan alkotni? Nem tudtam mást tenni, mint on-guard marsikus családanyaként monitoroztam minden változást, infót, és persze azzal az én fura, automatikus látásmódommal, ami folyton a felszín alatti szálakat bogozza. Ez az, ami nekem sohasem engedi, hogy tartósan (!) elvesszek a „kinti” részletekben, nyomásban, félrevezetésben, kirakati hacacáréban vagy jelmezekben; hömpölyöghet felém kívülről szinte bármi, én azt fogom nézni, hogy mi van emögött vajon. Na, nem világhatalmilag. Hanem egyenként az emberekben, és persze: hogy bennem mi történik. Én erre teszem a tétjeimet, mert nekem ez jön be.

A szokásos történt bennem. Kívülről néztem az egészet. Úgy, hogy persze nem tudtam nem benne lenni, mert mondom: egzisztenciálisan érintett, és anyaként is. És megint rájöttem, hogy megint nem lehet teljesen kívül maradnom, basszus.

Benne vagyok. Itt már kicsit jobban éreztem magam, mert rég tudtam: aki Teljesen kívül tud maradni, az pszichológiailag csal. (És ez nem erkölcsi kérdés, hanem meg fogja szívni előbb-utóbb.) Szóval örültem, hogy benne vagyok. Igaz, hogy a szokásosan magányos oldalon, de aztán kitartottam, és egyre több társat találtam magam körül. Gyakran mélyrepültem, az eseményekkel és a kapcsolódásokkal sodródva, csalódva, kiidegelve, kifosztva – de aztán mindig fel- és kijöttem.

Kifelé, a tömegből, magamba. Az életembe, konkrétan.

Odamenni, eljönni, megint odamenni, megint eljönni. Ez jön be. Mindig.

Nagyjából ekkortájt állt bennem össze életemben a legerősebben, amit már addig is tudtam, de inkább csak a fejemmel: nem az számít, hogy kint vagyok valamiből, hanem hogy JÖVÖK KIFELÉ. És ha pedig az számít, hogy jövök kifelé, akkor először BE KELLETT MENNEM. Bele, a valamibe. És ezért érvénytelen az, hogy az ember „eleve” kint van és végig onnan nézi végig az egész cirkuszt. Páholyból. Nem megy be az arénába. És akkor pedig mi köze hozzá? Akkor mit tesz hozzá, mit vesz ki belőle? Semmit sem tanult, mert a lélek nem megy keresztül változáson. Az információk feldolgozása NEM változás.

A változáshoz az kell, hogy végigmenj rajta.

Minden káosz ezért történik. Addig fog megkísérelni berántani, de az életed kapcsán is, amíg be nem lépsz. A káoszba. A bőröddel, emberként. Mert csak így tudunk részt venni abban a (z al)kémiai folyamatban, mely által mi is és a nagy egész is átváltozik. Így hatunk egymásra.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ezek nem erkölcsi, nem jóemberség-kérdések. Nincs egy „hogyan kellene”. Hanem következmények vannak. Aki belemegy az örvény közepébe, az legalul köt ki, és felúszhat. Aki az örvény széle felé úszik az elején is, azt előbb be fogja rántani. Lényeg, hogy mind bemenjünk. Ennek semmi köze a társadalmi szolidaritáshoz. Ezek fizikai, tehát jól értve metafizikai törvények is.

A bemenés garantált, ha kell, kikényszerítve. Mert kellesz a világnak! Így vagy úgy, de kell az energiád. Az életerőd. Az életed. TE. Kellesz – vagy úgy, hogy rab vagy, vagy úgy, hogy önszántadból adsz hozzá az egészhez. Kell a véred. Hidegen vagy melegen – hiszem, hogy ezt eldönthetem. Csak egyvalamiben nem dönthetek: hogy kellek-e az életnek. A bizonyíték az, hogy élek.

Visszatérve a létforgataghoz, a káoszhoz, az élet sűrűjéhez. A belemenés tehát: garantált. (Karmikus, kötelező, kötöttpálya, létfeltétel, játékszabály…) Mind nyakig benne vagyunk.

Ami sosem garantált: az a kijövés. Az rajtunk áll. Az EXITálás választható. És nemcsak a szabadság kezdődik itt, hanem az önmagamra való rátalálás is.

Kilépés = KIBONTAKOZÁS.

Szerintem ez az, amire annyian rákérdezünk. Nem tudom, tudjuk-e, de talán olyan kiutat keresünk, a közös káoszból, mely valami sokkal fontosabbat tartogat számunkra: a kibontakozásunkat. Mert az, ahogyan megleljük saját alagutunk végén a fényt, az egyenlő azzal, ami a saját, megismételhetetlen színkombónk.

Hogy lesz ennek vége? Hogyan kerülhetek biztonságba? Hogyan élhetném végre és megint a saját

életemet? És mindenek előtt: mit tehetnék?

Mit tehetünk? Mit tehetünk? Mit kellene tennünk..?!

Mi, akik tenni szeretnénk – talán mert sajnos egy percig sem hisszük el, hogy ennek vége lesz magától – csak azt nem tudjuk, hogy mit lehetne tenni. És figyelünk, hogy mit.

Mi a leggyakoribb cselekvés-megállító mondat? Hogy nem lehet egy emberként a tömeggel vagy a jóég tudja, milyen hatalommal szemben pisilni.

És itt tévednek a legtöbben. Mert lehet. És talán pont ez az egyetlen, ami célra vezet.

Amiért nem vezet célra, az szinte mindig az, hogy félreértjük! Azt hisszük, elfordulni kell valamitől! Azt hisszük: menekülni kell, vagy harcolni kell! Dacolni, vagy hűvös fejjel megérteni, rámutogatni! Vagy egyénieskedni, hősködni, áldozatot hozni. Hát nem.

KISZŐNI KELL BELŐLE MAGUNKAT. Kiépíteni.

A kellős közepéből.

Lassan, lépésenként, megfontoltan.

Az életed apró és nagy eseményeivel összhangban, megoldva a legégetőbb, orrod előtt álló hétköznapi vagy traumatikus helyzetet, megoldva és meghaladva, jönni kifelé szép lassan. Nem a nagy egészet fixírozva, nem a fenyegető és kollektív megoldhatatlant szavalva, hanem a saját nagy kérdéseidet, a saját életedben meghaladni. Minden nap egy kicsit. Egyre kijjebb. Kicsit kockáztatva, nem nagyot hősködve.

Hiszen az élet is így kezdődik.

Abból is baj lesz, ha túl gyorsan jövünk ki; és abból is, ha hátat fordítunk.

Az pedig, hogy bele se mentünk volna, és úgy kerülünk kívülre – mint ahogyan felnőttként és ma is a válságban sokan akarják hinni: ez a biológiai életet mint analógiát tekintve értelmezhetetlen.

Ahogyan pakoljuk le mindazt, ami már fullaszt bennünket..

ahogyan nemet mondunk mindarra, ami már nem a mi javunkat szolgálja..

ahogyan kiszagoljuk az enyészet szúrós aromáját az együttműködésnek sminkelt engedelmesség mögött, a bűzt az unásig kántált robotmondatok mögött..

ahogyan kiröhögjük a nyílt hazugságokat, mert tudjuk, hogy megzavarni akar és rég nem meggyőzni már…

..mindazzal egyúttal végigmegyünk saját történetünkön is. A kezdetektől. A nulladik napunktól. Újra. És van, aki észreveszi ezt, és van, aki nem veszi észre, de ez nem baj. Van, aki tagadja a gyermekkor vagy a születés mintáinak alapvető hatalmát sorsunkra nézve. Ettől még mindenkire hatással van. Végigmegyünk rajta, akkor is, ha mással vagyunk elfoglalva, mert épp őrködnünk kell, megóvnunk kell, túlélnünk kell, engedelmeskednünk kell. Mert minden gyógyulni akar, és legbelül valahol mind KIJÖNNI akarunk a HAMISBÓL. A réges-rég ránk erőltetettből. Abból akarunk kijönni, ami NEM NEKÜNK VALÓ.

Végigmegyünk mind, belül is, a tudattalan mélységei által irányítva, a történetünkön, minduntalan, ismételve felnőtt helyzetekben, legfeljebb az a kérdés, hogy mennyire jól csináljuk, hogy törekszünk-e megérteni, mi zajlik bennünk a globális káosz kellős közepén. Hogy érdekel-e még, vagy érdekelt-e egyáltalán valaha, hogy HOGY JÖVÖK ÉN EHHEZ AZ EGÉSZHEZ.

Nem nagyon van ennél fontosabb önismereti kérdés.

Bementem a nagy egészbe, az emberiség történetébe, óhatatlanul, mert ennek a kornak a gyermeke vagyok, beléptem, pont ahogyan beléptem a saját történetembe, úgy, ahogyan az életem folyik.

És: kijövök a nagy egészből, az emberiség káoszából, ahogyan kijövök a saját káoszomból, saját elfogadhatatlan sztorijaimból, rám erőltetett jelmezekből, melyek mióta eszemet tudom, szorítanak és szúrnak engem. Exitálás – egyfajta létezés. Életmód. Nem feltétlenül hollywoodian boldog, de mindenképpen „minőségi” élet.

Ahol kilépek, mert az az én útvesztőm kijárata – ott lépek ki a kollektív útvesztőből is.

Csak egy kijárat van – mindannyiunknak. És az pedig a sajátunk. De az legalább a friss levegőre nyílik.

Ezt gondoltam az Exit lényegének, amikor befejeztem.

Megszületés, új emberként. Ráébredés saját magunkra. És venni végre egy jó nagy levegőt.

(Én sem tudom, mi lesz. Messze még a vége. Egyet tudok: van eszközöm. És ezt adom bele, mert nekem hűségesen szolgál. A kollektív és saját magunk kapcsolatáról a 8-as című fejezetben olvashattok többet.)

Még több feltárt összefüggés, információ és saját tapasztalat az egyéniség fölépítéséről az EXIT című könyvünkben.

Deres Anita következő írása: Ki nem változik egyáltalán?

A cikk szerzőjének második könyve az EXIT. A mű keményfedeles, terjedelme 289 oldal.
Csak online kapható, itt a weboldalon.

Az EXIT szerzőinek YouTube csatornája az egyéniség felépítéséről, és ennek akadályairól: