Megint felkavarodott a közvélemény a családállítás hitelességének örök gumicsontja körül, a módszer nagyasszonya, Dr. Angster Mária halála kapcsán. A Telex híre alatt olvashatjuk tömegével az enyhén szólva sem odaillő ekézéseket. Mint a módszert jól ismerő hozzáértő, rendkívüli módon mozgat az, ahogyan a közvélemény változik vagy épp megreked. A legjobban azok érdekelnek, akik már próbálták, lehetőleg többször, és valamiért nem jött be nekik. Azt talán mondanom sem kell, hogy irreleváns, amikor jó magyar módra azok utálkoznak és gúnyolódnak, akik még életükben nem láttak ilyet, csak fújják a bemagolt mantrát (áltudományos, el nem ismert, stb) – hogy ezzel tartsák fenn nagy nehezen az illuzórikus biztonságérzetüket a „megmondott” tények diktált világában. Én középen…

Néhány napja az orvosi rendelőben ültünk, amikor besétált egy narancssárga ruhás buddhista szerzetes. Szinte azonnal élénk beszélgetésbe kezdett a mellette ülővel, kicsit magáról, kicsit az életéről, kicsit a vallásáról, én pedig füleltem, és örültem a trécselő színfoltnak az esztéká kékesszürkéjében. Emberét behívták, én megszólítottam őt. Mesélni kezdett az itt és ott töltött kolostori évekről, arról, hogy hol volt a Buddha fontosabb, és hol az izmus. Ezt nem értettem, az viszont szíven ütött, hogy az otthonunktól pár száz méterre él, egy családi házban kialakított kolostorközösségben. Felsejlett egy 14 évvel ezelőtti thaiföldi időszak, amikor az Élet megkérdezte, hogy én melyik életformát választom? Hosszú őrlődés után hoztam egyértelmű döntést a világiság mellett. Emlékszem,…

A tegnapi kiránduláson az egyik útitársam az idő nagyjából 70%-át a telefonján írogatva töltötte. Igen, az erdei ösvényen, igen, gyaloglás közben. Hálás vagyok, hogy még mielőtt elsöpörte a világot a digitalizáció, az állandóan rendelkezésre álló lehetősége a máshová figyelésnek, mélységesen megértettem, hogy a jelen pillanat koncentrált átélése mennyire élteti a pszichét, táplálja a lelket. Elsőkézből, egy sárgaruhás szerzetestől kaptam meg, így később sem ültem fel a másik végletnek, az itthoni áramlatok az önhibáztatásig túlidealista, téves tolmácsolásának, miszerint ebben a jelenlétben lehetőleg (szinte – mondják, de szinte nélkül gondolják) állandóan benne kellene tudni lenni, és ha eleget gyakorolsz, képes leszek rá. Ha nem megy, akkor kimondatlanul is a te hibád: nem…

Tegnap este végighallgattam Rakonczay Gábor ultra-extrémsportoló előadását a 18 éves pályafutásáról, kihegyezve a legutóbbi kenus óceánátevezésére. Humor, bátorság, mélységes hit egy nagyobb erőben – és saját magában. Elmesélte, sokáig azt hitte, a maratoni távot úgy tűzték ki mint az emberi teljesítőképesség határát jelentő kilométerszámot, mígnem valaki megsúgta neki, hogy az UltraBalaton 200 km, és azt is le szokták futni. Jelenleg ő az 848 km-es ultrafutás világbajnoka. Többször visszatért arra, hogy amit a határainknak hiszünk, az csak egy mentális gát. Persze nem teljesen új a gondolat, de tőle mint kétszeres Guiness-rekordertől azért másképp visszhangzik a teremben. Hol hallottam már hasonlót? – ez járt bennem.Hát persze, az ezotériában.Lépd át a korlátaidat, mert…

Elmondom, hogy miért gyertek Apa-körbe, az anyák vagy ismerősök pedig miért ajánlják az apáknak. A nők, az anyák RENGETEGET járnak „önismeretbe”, nagyságrendekkel többet, és több könyvet, fórumot is olvasnak, mint a férfiak/apák. Ezen kívül tény, hogy az anyák többet járnak játszótérre, baba-mama klubokba, ringatókra, később szülői értekezletekre, stb., ahol így vagy úgy, de sok mindent megosztanak egymással, akár a gyereknevelés-anyaság kapcsán, akár csak ventillálás szintjén. Gyakran meg is tartják egymást, megerősítik, inspirálják – és legalább időnként úgy érezhetik: nem vagyok egyedül. Az apákkal nem ez a helyzet. Ha találkoznak is, ritkán fő téma a gyereknevelés, pláne az apa-szerep mint identitás. Pedig az apákra egyre nagyobb szükség van, minden fronton. Hazánkban…

És mi van, ha nem szeretnék a családdal foglalkozni? Úgy érzem, nincs dolgom a családdal, nem szeretnék dolgozni a családi kapcsolataimon, ezért engem nem érint. De nem úgy működik az életem, ahogy szeretném. Kevesen tudják, hogy a Hellinger nevéhez fűződő „állítás” nemcsak családállítás lehet, hanem többféle állítás-típus létezik. A családállítás után a leggyakoribb a személyiségállítás. Itt a metafizikai „térben” nem a családtagjainkkal, őseinkkel találkozunk (illetve természetesen: azok képviselői által megjelenített energetikai mintázattal). Nemcsak családi irányba vizsgálódunk! Leggyakrabban akkor, ha már több családállításon vett részt az illető, vagy ha jelen fejlődési lépcsőn nem arra van szüksége, hogy a családdinamikájával dolgozzon, akkor az individuális mozgatórugóira koncentrálunk. Az is előfordulhat, hogy a fejlődni…

Olvasom a kommentelőt egy kollégának a „mutassunk végre rá a rejtett bántalmazásra”-lelkületű kiváló, tüzes írására reagálva. Ideteszem, azt mondja a hozzászóló: Az elmúlt évtizedekben pont ezt tolták elképesztő mértékben túl és ebből lett minimum két olyan generáció, akiknek minden minden sértő, a mentális egészségük gyakorlatilag medúza-szilárdságú és amikor ennek hangot adnak, azt olyan hisztivel és attitűddel teszik, ami már önmagában bántalmazás. Az életképtelenségükről nem könyvet, enciklopédiát lehetne írni, és még hármat arról, hogy mennyi moderálás, irányítás, nevelés, párpeszéd(!!!), „naakkorezttegyükrendbe” és következetesség maradt ki az életükből. Mit nem tud a kommentelő, vagy mivel nem tud együttérezni? Amikor valaki bántalmazott, akkor lassan elveszíti az erejét. Az önbizalmát. Azt, hogy lehet fontos. Az…

A tegnapi kiránduláson az egyik útitársam az idő nagyjából 70%-át a telefonján írogatva töltötte. Igen, az erdei ösvényen, igen, gyaloglás közben. Hálás vagyok, hogy még mielőtt elsöpörte a világot a digitalizáció, az állandóan rendelkezésre álló lehetősége a máshová figyelésnek, mélységesen megértettem, hogy a jelen pillanat koncentrált átélése mennyire élteti a pszichét, táplálja a lelket. Elsőkézből, egy sárgaruhás szerzetestől kaptam meg, így később sem ültem fel a másik végletnek, az itthoni áramlatok az önhibáztatásig túlidealista, téves tolmácsolásának, miszerint ebben a jelenlétben lehetőleg (szinte – mondják, de szinte nélkül gondolják) állandóan benne kellene tudni lenni, és ha eleget gyakorolsz, képes leszek rá. Ha nem megy, akkor kimondatlanul is a te hibád: nem…

Akkor pár hete születhetett a kislánya, azóta nem is jött le játszani, ez volt az első alkalom, el is késett. Nagyon kíváncsi voltam mi lehet vele, velük, de visszafogtam magam és a labdára, a lábamra és a kapura összpontosítottam, gondolván majd utána megbeszéljük. Az én elsőm 1-2 éves lehetett, nyakig benne voltunk a „mit hogyan csináljunk, hogy a legjobb legyen”-ben, és szerettem azt gondolni magamról, hogy amennyire csak lehet, kiveszem belőle a részem.Kifejezetten szerény, visszafogott srác volt, ha nem is halkszavú, de semmiképpen sem hangos. Hordta a jegygyűrűjét is. Lejárt a kilencven perc, mentünk öltözni, én meg direkt mellé tettem a cuccom, és rögtön kérdeztem is valamit, már nem is…

Tegnap megnéztük Friderikusz podcastját az alvásról. Három férfi – köztük egy alvásszakértő – hosszan beszélgettek az alvásról, a fázisairól, arról, mit okoz, ha nem alszunk, milyen alvászavarok vannak és mit ajánlanak segítség gyanánt, egyszóval alaposan körbejárták a témát. Épp csak egy valamit nem érintettek, ahogy egy kommentelő szóvá tette: az Anyákat. A föld teljes lakosságának legalább egyharmada szül gyereket élete folyamán. Elég nagy csoport, nem? Róluk szépen megfeledkeztek a tudós urak, és arról, hogy ők mindannyian legalábbis hónapokig nem tudnak rendesen aludni. Mit tesz velünk – és az emberiség azon bizonyos egyharmadával is – az alváshiány? Az ember először tompábban érzékeli a világot; De ez semmi ahhoz képest, hogy a…